Az utóbbi napokban sok komment használ efféle kifejezéseket: félreállítás, felfelé buktatás, belpolitikából való eltávolítás, kiemelés.
A felvetések nagyjából egy irányba mennek és nyersen fogalmazva azt sejtetik: mézesmadzag az intendánsi felkérés, amely csak arra való, hogy a Ma reggelben ne kérdezzek keményeket a kormánypárti politikusoktól. Meg persze az ellenzékiektől.
Kétségtelen, hogy ez is lehetséges olvasata az eseményeknek, de szerintem mégsem helyes következtetés. Hogy miért nem, arra két érvem is van.
Egyrészt: nem hiszem magamról, hogy olyan fontos és jelentős mumus lennék, akitől mindenáron szabadulni akarnak a politikusok. Úgy is mondhatnám: nem vagyok én olyan fontos.
Másrészt: nem én vagyok az egyetlen, aki valódi kérdéseket tesz fel. Hogy messzebb ne menjek, ott van rögtön Krizsó Szilvi, akivel együtt gyűrtük a hajnalokat. Szerintem ő sem megengedőbb, ha mellébeszéléssel szembesül... és van még néhány név a tarsolyomban.
Tehát nem hiszem, hogy az én „kiiktatásom” komolyan vehető, reális célkitűzése lenne bárkinek.
De egyetlen pillanatra talán mégis érdekes lehet eljátszani a gondolattal. Mi lenne, ha. Tegyük fel. És mérlegeljünk.
Azon gondolkodom, vajon mi fontosabb: hajnalonta öt-nyolc-tizenkét percben megizzasztani egy-egy politikust - vagy értelmes műsort kínálni annak a majdnem 1 millió 300 ezer gyereknek és fiatalnak, akik átlagban (!) napi (!) négy-öt órát (!) ülnek a tévé előtt? Még ha igaz lenne a félreállításról szóló feltételezés... talán még akkor is ez utóbbit választanám.
De még egyszer: a félreállítás biztosan nem valós cél. Már csak azért sem, mert szó sincs róla. Ha kevesebbet is, de maradok műsorvezető.
De ez már egy másik poszt témája lesz...